Az életem nélküled

A történet amít elmesélek, az életem  története. Noha még életemnek (remélem) közel sincs vége, egy blogot mindenképp megér ami eddig történt. Amit te olvasol a publikus, vágott oldalak közé tartozik.

A történet minden része valós,ám csak egy személy nézőpontjából íródik. Az enyémből. :)

                                              1998. Augusztus 8.Szombat

   Éjszaka volt. Talán fél kettő lehetett amikor egyik buliból a másikba indultunk a barátnőimmel. A hangom végigjárta a környező utcákat. Fiatal voltam. Derékig érő fekete hajam volt,és karcsú derekam. (a múltidő nem véletlen :) ) Te szembe jöttél a utcán, a barátoddal. Megláttunk egymást,onnantól kezdve megállt az idő. Megálltunk mi is és ti is. Beszéltünk. Aztán tovább mentem a lányokkal. Eszembe sem jutottál 2 napig.

2 napra rá átszaladtam a szökőkútnál,és te ott jöttél szembe. Nem voltál egyedül,de pofátlanul megbeszéltük, hogy találkozunk. Így is lett. Minden nap találkoztunk. Minden napom rólad szólt, elég hosszú  ideig szóltak a napjaim rólad, ahhoz, hogy veled kezdjem a történetem.  Sok mindent nem akarok rólad írni,a mi szerelmünk volt,ami titkainkkal,a mi érzéseinkkel. Mivel az életemben azóta se történt hasonló,így 10 év elteltével ideje visszaemlékeznem,milyen is volt veled.

Emlékszem amikor a vízparton fekszem, a meleg szellő símogatja a hasam,a karodba bújok. Nem félek semmitől,a végtelen nyugalmat érzem.  Nem érzek semmit és senkit magam körül. Csak úgy vagyok. A nap tűze forró,már már szinte éget. Símogatod a combom. Emlékszem a szemedre, a szád sarkában a mosolyodra. Olyan érdekes éket vágott az arcodba. A szemed zöld volt. Türkiz és szürke keveréke. Mindig nevetett. Te már akkor tudtad, hogy ennek nemsokára vége lesz.

Emlékszem a fagyink ízére,nlha még most is érzem aszámon ahogyan megcsókolsz,jeges szájjal,málna ízű volt a csókod,és én azelött nem szerettem a málnát,és azóta sem eszem.

Emlékszem a hajadra,ahogy aranylott a nap fényében. Szőke voltál. Olyan búzakalász szőke. Emlékszem ahogy rámnézel ,én nem néztem rád, bámúltam előre,olyan megmagyarázhatatlanul más voltam. Nyugodt ,békés,lágy. De aztán egy nap megváltozott minden. Hullámzó óceánnná változtam,amely elsodor partokat,elmos városokat... fájdalmában. Még ma is szeretnélek, ha nem mentél volna el...

Emlékszem a napra amikor elmentél. Hajnalban keltem. Szinte felriadtam. Csak feküdtem hanyatt az ágyban,és bámúltam a plafont.

Anyám mindig megnyugtató hatással volt rám. Nem tudom mióta nem kedvelem. Már jó ideje. Sajnos. Talán akkor kezdődöt el,amikor te sem voltál jó. Mindenáron mindenki bele akart szólni az életembe. Anyám sokkal jobbat akart. Nekem. Te mindig nevettél soha nem szóltál érte. De magadban már időben eldöntötted, nem vagy hajlandó megküzdeni. És tudod mit mondok így 11 év után? Igazad volt. Külön fejezetet írok róluk. Az lesz az a bizonyos nem publikus rész. Eldöntöttem anyámmal is elolvastatom majd egyszer, bár olyan negatív és nehéz ember, hogy így sem -úgy sem érti. De ennyi jár neki, hogy megérthesse miért van ekkora szakadék köztünk,de nem hiszek benne,hogy megérti majd....Vissza hozzánk. Emlékszem olyan ragyogó,élettel teli volt a mosolyod. Volt benne valami megfoghatatlanúl sugárzó életszeretet. Szerettem ahogyan rámnézel Én keveset néztem rád,nem tudom ma se megmondnai, miért,talán mert nagyon fiatal voltam és zavarba jöttem ezektőla pillantásoktól.

Emlékszem anyád hívott. Sírt nagyon. Nem tudott megszólalni. Szinte ordított. Fájdalmában. Mondtuk mindketten,hogy ne vágj bele, vagy nem is emlékszem,lehet,hogy én annyira nem mondtam. Én csak melletted akartam állni. Nem akartam ,hogy miattam kimaradj bármiböl. Ha tudnád mennyit változtam miattad. Rosz irányba, sajnos. :(

 Annyira nyugodt voltam, előtted. Csendes. Békés. Más.

Most rezgek egyfolytában,nyughatatlanul keresem az utam,állandó háború az életem amelyet leginkább magammal vívok meg. Mindig alulmaradok a harcban,mindig elgyengülök.

Sose féltem ha távol voltál, hittem,hogy akkor is össze tartozunk, nem féltem,hogy elveszítelek,mert nem tudtam majd milyen lesz ha te már nem leszel.

Most már tudom. Szar. Egyszerűen csak vagyok. Lebegek mint egy szellem, aki vár,hogy testet ölthessen.